"Istent kereste… pedig csak önmagát nem találta." Szerintem Istennel inkább kiegészítjük magunkat. Olyan dolgokra próbálunk magyarázatot adni a hitünkkel,amit ésszel nem tudunk és nem is lehet felfogni.

"Nem volt szüksége Istenre, hogy szót értsen önmagával." Tulajdonképpen nincs szükségünk Istenre,inkább szükségünk van egy olyan személyre,akire tudunk mutogatni,akitől kérni tudunk,stb. De ezt tulajdonképpen nem is Istennel tesszük,mint ahogyan a kutyás gazdik sem a kutyájuknak mondják,hogy "gyere arrébb,mert a gyerekek nem férnek el a járdán". Itt megvan a kérés és annak az oka is. De egy kutya (ember) magasról tesz (és nem is érti),hogy útban van és mit kellene tennie,hogy ezt elkerülje. Ezért a magunk alkotta istenhez szólunk mindig,azaz magunkhoz.

"Ne hazudj! – szól a parancsolat… főleg Isten nevében ne!" Nagyon megfontolandó ez!! Mivel a fentiekből következik,hogy a magunk elképzelt istenében hiszünk,ezért így már érthető,hogy mért beszélünk és ígérgetünk isten nevében. Mert minden ígéret,tett visszacsatolódik hozzánk. Azt hisszük mi vagyunk az isten,még ha ezt nem is merjük kimondani.

"Milyen az az Isten, amelyiknek a képmása lehetek? – kérdezte önmagától." Itt a probléma,hogy nagy dolgokban gondolkodunk,pedig pont a lehető legkisebben kellene látnunk ezt. Ha jobban megvizsgáljuk a helyzetet,fordítva van. Mi alkotunk egy istent,a magunk képmására. Ez figyelhető meg az ószövetségben,ahol isten egy ámokfutó,gyenge jellemű gyilkos. (vigyázz,itt nem Istenről beszélek,hanem a zsidók által leírt istenképzetről)